Molnár-Kis Judittal, a Groovehouse énekesnőjével beszélgettünk arról miként élte meg a koronavírus időszakának kezdetét, és mostanában hogyan érzi magát. A népszerű előadóművész több mint egy éve csatlakozott a FEME-hez, ugyanis érintett egy gyakori nőgyógyászati betegség, a mióma kapcsán. Judy fontosnak tartja, hogy legyen egy olyan női közösség, ahol nincsenek tabuk.
FEME: Mit éreztél, amikor elkezdődött itthon a járvány, ezzel együtt pedig számos szankciót bevezettek?
Judy: „Őszintén szólva, nem kezdtem el pánikolni. Rólam nem árt tudni, hogy én a legrémesebb helyzetben is, csak az utolsó pillanatban kezdek aggódni. Miután az autóbalesetem megtörtént, utána még legalább tíz évig tartott a felépülés, és akkor sok mindent megtanultam. Huszonnégy évesen belecsöppentem abba, hogy míg mások bulizni járnak addig én műtétekre; és míg a kortársaim nyaralásra spórolnak, addig én plasztikai kezelésekre. Beláttam, hogy az életben többnyire nem rajtam múlnak a dolgok. Muszáj volt türelmesnek lennem és önuralmat gyakorolnom. Elsajátítottam azt a készséget is, hogy benne tudok lenne a jelenben, a mostban, és nem szaladok előre. Amikor kitört a járvány akkor azért nem kezdtem el stresszelni, mert nem volt ráhatásom arra, ami történik. Valamint, ha azt mondják, hogy pár hónapig be kell tartanom bizonyos szabályokat, az nem jelent nekem semmi problémát. Azt szoktam mondani: nincs mese, azt kell csinálni, ami épp van. El kell fogadni az adott helyzetet, amit az élet hoz és alkalmazkodni hozzá.”
FEME: A családod, a barátaid sem borultak ki?
Judy: „Egyáltalán nem, holott mindenkinek lett volna rá oka. Azt hiszem, az élet bizonytalanságával és a nehéz szituációkkal való szembenézés családi sajátosság is egyben, amit otthonról, a szüleimtől hozok. Anyukám veszélyeztett korcsoportba tartozik, ráadásul manikűrös-pedikűrös, szóval a betegség és a megélhetés miatt is idegeskedhetett volna, mégis nyugodtan, optimistán vette az akadályokat. Ahogyan a tesóm is higgadtan reagált az egészre, pedig ő épp egy magánéleti krízisben volt a koronavírus kirobbanásakor. A barátaim is pozitív típusú emberek, és hiába szűnt meg a munkájuk, elkezdték elindítani online a vállalkozásukat, vagy kitaláltak valami mást. A férjem szintén nem aggódós típus, a kislányom pedig nyilván másképp érzékelte a történéseket. Ő azt látta, hogy nincs iskola és többet tud bicajozni a ház körül.”
FEME: Hogy ment a digitális oktatás a kislányoddal?
Judy: „Az első pár alkalommal nagyon furcsa volt, aztán megszoktam. Én is tanultam a nyolcéves gyerekemmel együtt. Például számtalanszor rácsodálkoztam, hogy jó pár helyesírási szabályt megváltoztattak már azóta, hogy én ültem iskolapadban. Ebben az volt a kihívás, hogy megértessem Majával, hogy ez nem nyári szünet és muszáj tanulni, csak épp otthon. Ezenkívül, szerintem minden jól ment.”
FEME: Mivel telt a lakásban töltött pár hónap?
Judy: „Mivel mi egy családi házban lakunk, ezért ott mindig van mit csinálni. Például rendbe tettem a teraszt, a spájzot, szelektáltam a ruhákat. Állandóan pakoltam valamit, mégis azon kaptam magam, hogy így sem érek a végére semminek, hiába lett több időm, mivel nekem elmaradtak a koncertek. A férjem végig itthonról dolgozott, és nem kellett elmennie megbeszélésekre, találkozókra. Ennek szívemből örültem! Bár, így is alig láttam, hiszen végig melózta a napot a gép előtt. Tudod, nekem a férjem mindig hiányzik, és mindig boldog vagyok, ha több időt tudunk együtt tölteni. Ebben az elmúlt pár hónapban, nem kellett elrohannia reggel és szépen, együtt tudtunk kávézni, ebédelni. Mivel én sem mentem hétvégén fellépni, ezért többet láttuk egymást, mint általában. A szomszédokat is jobban megismertem, szorosabb lett köztünk a kapcsolat, ez is jó érzéssel tölt el.”
FEME: Mennyire lesz nehéz ezek után visszaszokni a régi pörgésbe?
Judy: „Lehet, hogy nem lesz olyan könnyű újrakezdeni. Nyilván nem szeretném, hogy ez a helyzet így maradjon, de hiányozni fog az a többlet idő, amit most a családommal tölthettem. Az elmúlt húsz évben megszoktam, hogy mindig színpadon vagyok, és a megtervezett nyaralásokon kívül sok pihenésre nem volt lehetőségem, mivel állandóan úton vagyok a zenekarral, megyünk fellépni. Furcsa lesz ennyi idő után megint koncertezni, de szerencsére profik vagyunk, és nem lesz gond ezzel. Azt sajnálni fogom, hogy kimaradok a szomszédok által a környéken, az utcában szervezett közösségi programokból. De ahogy mondtam, megtanultam elfogadni azt, amit az élet hoz. Hiszem, hogy mindig abban kell benne lenni, ami épp van, ami épp adott számunkra.”